Meghitt karika.....?

 Néhány személyes tapasztalat illetve a környezetemben tapasztaltak alapján úgy éreztem, nem bírom ki, ha nem lövök fel egy cikket eme témában. Sok dolog lesz benne, ami miatt lehetne fortyogni bőven, én kíváncsi leszek, jön e vélemény majd rá, mind ellene, mind mellette. :)

 Mivel egy húzósan széles perspektívával rendelkező témáról van szó, az egyszerűsítés miatt kicsit tisztába tennék néhány alapozásnak is felfogható pontot:
 1.
 Alapvetően a házasság utáni állapotot értem "család" alatt, mindegy, hogy van e poronty, vagy nincs, illetve hogy mióta van együtt egy párocska. Ha túlestek a házasság szertartásos mókáján, akkor már lehet családról beszélni, addig meg hiába pattog valaki, hogy hány éve van együtt a másikkal. Vannak extrém esetek is persze, de arról majd a kivételek kapcsán lesz szó úgyis.
 2.
 Az, hogy lefeküdtél valakivel többször is, távolról sem család.
 3.
 Nem, az se, ha te "akkoris nagyon szereted és ő jelenti neked a világot"....;)

 Kezdjük a felépüléssel:
 Előszöris ugye kezdődik az alapozás. Ki mikor fog bele, de viszonylag fiatalon megjelennek az első kapcsolatok. Eleinte csak játék, meg elvannak egymással a gyerkőcök, utána tiniként nekiállnak egyebeknek is (jó sokan, legalábbis), majd huszonévestől felfelé szóbajön az összeköltözés, esetleg házasság, későbbiekben meg akár a gyerekvállalás is.
 A gondok már gyerekkorban kezdőd(het)nek, természetesen. A közösségi elfogadottság eleve sokat nyom a latban, és igen hosszú ideig a kezdeti gondok/lehetőségek jelentik a meghatározó irányt a kölkök mind testi, mind mentális fejlődésére. (Igen, direkt "felejtem ki" a családi hátteret itt.) Későbbiekben jön a lázadás, az "én vagyok az isten, aki mást mond az idióta!" fejezettel. Manapság már itt elkezdődnek az első szexuális élmények is, mindkét nem esetében, az hogy ez mennyire jó/nem jó, arról máskor, máshol. ;) Ami ebből az időszakból lényeges, az annyi, hogy gyakorlatilag itt lehetetlen hatni a kölykökre ugye, így itt kicsit bedurrannak a döntéshozás megtapasztalásával. Mindent ők akarnak eldönteni, így elég hamar pofára is esnek jópárszor, amit akkor nem fognak fel a legtöbben, hogy miért is történt, de a későbbiekben visszatekintve az értelmesebbek igen jó tanulságokat tudnak levonni maguk számára. Utána jön a gimi, szakközép, felsőoktatás, ahol (bár egyre kevésbé, de) betörik a felcseperedő gyerkőcök egóját, és vagy így, vagy úgy, de mutatnak egy irányt a világ felé. (Szintén nem mennék most bele, hogy milyen hatékonysággal, azt is majd max másik cikkben...:D ) Az első tényleg komolyabbnak mondható kapcsolatok itt kezdődnek, sokaknak végződnek is, egyetem utáni házassággal. Szerintem mondjuk ez utóbbi nem túl jó verzió, de hát kinek a pap, kinek a paplan...:) No és akkor megérkeztünk a végállomáshoz, ahol nekiugorhatunk a mókáknak.

 Alapvetően szerintem a családnak arról kéne szólnia, hogy van két szülő, néhány gyerek, öröm boldogág, szeretik egymást, minden vita ellenére is, és együtt maradnak, amíg csak az élet engedi. És mi megy manapság....? HA megvan egyáltalán két szülő, és nem váltak még el, akkor is az anyázás mindennapos, van ahol szó szerint is, a kölkök alig várják a legtöbbször, hogy mikor tudnak végleg elhúzni otthonról, se a szülő(k), se a gyerek(ek) nem értik meg a másik oldalt, de ami még nagyobb probléma, hogy meg se akarják próbálni megérteni, "mert ha ő a hülye, akkor magára vessen, hagyjon engem békén!" Természetesen ezek miatt a nevelés is gyakorlatilag kimarad, tehát a fent felsorolt normálisnak mondható fejlődési sor helyett csak a lázadó rész marad meg, pöpecül szétvágva a társadalmi ránevelés lehetőségét is sokaknál.
 Aztán amikor ennek eredményeképp a gyerek nem áll fel a buszon, hogy átadja a helyét az öregeknek és/vagy rászorulóknak, akkor rögtön megy az idősebb korosztályok részéről a megjegyzés, sokszor hangosan is, hogy "a büdös bunkó neveletlen fattya, mér nem áll fel...?!" Hát mert honnan az istenből tudná, hogy fel kell állni, ha meg se tanította neki apu/anyu, hogy úgy illik, mert tettek a fejlődésére magasról, amíg békét hagyott nekik...? :D És ez csak egy konkrét szélsőséges példa a mai "családi rendszerek" hátrányos kihatásaira.

 Vegyünk is szépen néhány konkrét példát, kezdve a negatívokkal, hogy a végén fel lehesen oldani a pozitív befejezéssel...;)
 (És mint mindig, most is hozzátenném, de extrán kihangsúlyozva: tisztelet a kivételeknek, MINDIG! :D )

 Személyes kedvenceim a családi viták voltak mindigis. Kiváltképp, amikor faterral kell/kellett megbeszélni bármit is. Néhány kivételtől eltekintve hiába hozza az ember az észérveket, a logikát, a türelmet, addig-addig hajtogatja a személyes elképzelést, tökmindegy, hogy az amúgy esetleg időnként egyenesen marha nagy baromság, amíg a béketűrőbb fajtát is úgy felhúzza, hogy már kiabálni kezd vele. Aztán meg megy a csodálkozás, ha eleve tartással viszonyultatik az az ember a "megbeszélsékehez"....^^
 Tudom, hogy nem csak én találkoztam ezzel, manapság az a szokás, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Nem is beszélve arról, ha esetleg a másik véleménye miatt muszáj lenne szembenézni a számára keserű ténnyekkel, és illene változtatni is néhány dolgon. Nagyon ritkává kezd válni sajnos, hogy nem csak meghallgatja (HA megteszi) a másik véleményét valaki, hanem meg is fontolja. Az meg még ritkább ugye, hogy el is fogadja, neadjisten változtat is a kérdéses pontokon. Ez meg ugye a családokban azzal meg van spékelve, hogy mivel szülő-gyerek viszony áll fenn, a szülő elvből nem akar az igazából engedni, mert nehogymár egy annyival fiatalabb mondja meg, hogy mi a jó... Nem is beszélve arról, hogy a gyerekem, akinek tisztelnie kell engem, szóval ha elfogadom, hogy rosszul csináltam valamit, akkor nem fog rám felnézni, meg kell őrizni a tévedhetetlenség maszkját, mindenáron. Amivel persze a legtöbb esetben pont az ellenkezőjét érik el: mivel mindkét fél érzékeli a fals helyzetet, de aki tudna változtatni a helyzet élességén, az elvből nem akarja megtenni, ezért csak egyre éleződik a dolog, majd amikor a gyerek elköltözött otthonról, onnantól hallani se akar már a szüleiről, mivel az volt a helyzet, ami, és köszöni szépen, nem kér belőle többet.

 Aztán másik nagy kevenc (ezt ismerősöknél láttam csak, lévén nálunk én vagyok a legnagyobb, és természetesen nálunk ilyen nem volt.... NEM!!! :P :D), az erőszakoskodó bátyus/nővér. Van, amikor csak simán apáskodó/anyáskodó az illető, és abszolute csak a jó szándék vezérli, de az lesz a vége, mint az előző példánál a szülőkkel, viszont van a rosszabbik verzió is, aki csak simán azért olyan amilyen, mert a saját világában/társadalami rétegében nem tud érvényesülni, vagy azért, mert szimplán idióta, vagy mert baromi nagy egója van, amit nem tud kezelni, és ezért senki nem fogadja el, de lehet egyéb móka is a háttérben. A lényeg, hogy ilyenkor hazamegy, és otthon kiszipolyozza a családot, általában csak lelkileg, meg ugráltatásokkal, de sokszor előfordul pénzügyi téren is. Ami még viccesebbé teszi az ilyet, ha a család el is fogadja, hogy "ez van, ezt kell szeretni", mert attól csak vérszemet kap az illető; illetve az is, ha egy párkacspolat révén, teszemazt egy lány családtag, bemutatja a barátját, és ugye az a bizonyos srác meg nem hajlandó alkalmazkodni ehhez a hülye hozzáálláshoz, és neadjisten ennek hangot is ad néha. Merthogy akkor aztán borul a bili, a család rögtön bevédi általában az erőszakoskodót, hogy pl. "szegény csak jót akar mindenkinek, de senki nem érti meg!" És utána a páron csattan az ostor persze, mivel idővel a szokott párkapcsolati konfliktusokon kívül ez is éket kezd verni, viszont ezt el se lehet kendőzni, és meg se lehet oldani anélkül, hogy vagy a kapcsolat, vagy a család ne sérüljön komolyan.

 No meg jó kis dolgokat tud szülni, amikor a gyerek egóját nem tartják elég fontosnak kezelni, így ránő a szülőkre minden téren. Nem ecsetelem nagyon a dolgot, szerintem elég egyértelmű problémák fakadnak abból, ha kihasználnak valaki(ke)t, főleg ha az családon belül történik.

 És hogy a családi idill egyik legnagyobb ellenségét is bemutassam: a hűtlenség. Én egy igen szabadelvű embernek tartom magam, de attól hányingerem van, ahogy manapság a kapcsolatok mennek. Kb mindenki csalja a párját, vagy csalta már meg a korábbiak közül valamelyiket. Nagyon ritka az, ha valakiben meg lehet bízni. Személyes tapasztalataim szerint mindkét nem képviselői igencsak szégyellhetik magukat. A legrosszabb formája ennek, amikor már gyerek is van a kapcsolatban, nem csak a házaság, vagy hogy "járunk", mert ott a kölök életét is gallyra lehet vágni azzal, ha azt látja: a szülei között folyton viszály van, de legalábbis nem tud egyik (se) megbízni a másikban. Mert onnantól kezdve ő is automatikusan kételkedni fog az összes emberben, akivel találkozik, de legalábbis a legtöbb esetben. És még szarul is fogja érezni magát miatta, mert nem érti, miért nem tud megbízni senkiben, mikor ő igenis próbálna, és el se játszotta esetleg valaki a bizalmát, mégse működik a dolog, a tudatalatti berögződés miatt.

 Utolsó negatív példának egy teljesen érthető, de a legtöbb esetben igen meredeken rosszul tálalt móka jön: a pénz. Ezt egyik oldal se tudja a legtöbbször helyén kezelni. Gimi eleje/vége a vízválasztó, amikor a gyerkőc először elkezd dolgozni. Addig folyamatosan elvárja a legtöbb kölök (sokan azután is), hogy a szülei márpedig mindent fizessenek neki, amire éppen megfájdul a kis fogacskája. Lényegtelen számára hogy megérdemelné e, vagy mondjuk hogy milyen helyzetben van a családi kassza, addig hisztizik/követel, amíg meg nem kapja az áhított tárgyat/programot/stb. A legnagyobb gond ebben az, hogy a szülők sokszor hajlamosak engedni inkább a témában, minthogy a gyerek rinyálását kelljen hallgatni, amitől a gyerek csak méginkább belelovalja magát a "nekem ez jár" hozzáállásba. Van/volt több ilyen ismerősöm, lehetetlen gyakolratilag lenevelni erről bárkit is, ha már egyszer akár csak részben is hozzászokott, amíg egyedül nem marad huzamosabb ideig, és nem látja meg azt, hogy a pénzért igenis meg kell dolgozni, nem elég csak hisztizni a megfelelő helyen, vagy széttenni a lábát vkinek. A másik oldal, maradva még az első szakaszban ugye, meg az, ha semmit nem kap meg szinte a gyerek, így ugyan megtanulva, hogy "dolgozz meg mindenért, ha akarsz valamit!", viszont ezzel azt is megtanulja, hogy "csak magadra számíthatsz!" Innentől kezdve akár előnyös éppen, akár nem, mindenképp mindent egymaga akar megoldani, és ráadásul a szüleire sem mer majd támaszkodni semmiben, nem csak az egyéb ismerősökre, amivel az egész családi kapocs kettétörik gyakorlatilag.
 A második szakasz, amikor elkezd dolgozni a gyerkőc, pl diákmunkákat. Innentől egyrészt rájön, hogy "hohó, van végre pénz is a zsebemben!", amit a szülők is észlelnek, így szintén két szélsőség ütheti bele magát a családi kapcsolatokba. Egyrészt a gyerek (nem is olyan ritkán már, manapság) otthagyja a sulit, sokszor a gimit se fejezve be, mert hogy neki pénz kell. Ha ezt a vízválasztót a szülők nem tudják jól kezelni, akkor végső törést hozhat mind a gyerek életében, mind a családi kapcsolatban. A legnagyobb hiba az szokott lenni tapasztalataim szerint, amikor ahogy először nekikezdett dolgozni a poronty, már el is várják a szülők, hogy minél hamarabb dolgozzon suli mellett is úgy, hogy adjon haza pénzt és/vagy tartsa el magát. Az egy dolog, hogy a plusz stressz milyen nyomot hagyhat egy olyan képlékeny lelkű/mentalitású egyénben, mint amilyen egy gimis, de ráadásul szintén beleroppanhat nagyon könnyen a családi kapcsolat is, mivel senki se szeret fizetni elvárások miatt, főleg, ha ráadásul azt a család támasztja fel. Persze az érem másik oldala az, ha keres is elég jól a kölyök, de mindig csak az elvárások mennek a család felé. A szülőket igencsak meg lehet ilyetén módon gyötörni, és a fiatalság számára sem kifizetődő lelkület az ilyen. Igenis illik segíteni a szülőket azzal, hogy amennyit tud, segít pénzben is. Csak ezt teljesen önként kell tenni, a saját lehetőségek ismeretében. Ezt mindkét oldalnak fel kellene végre fogni, mert rengeteg családban okoz kisebb/nagyobb töréseket ez a nem helyén kezelt hozzáállás.
 (Azt már csak suttogva merem hozzátenni, hogy főleg nem árt figyelembe venni a nehéz elhelyezkedési lehetőségeket, és a fizetésbeni mókákat, amik manapság kis hazánkban vannak....:D :P )

 No és akkor legyen néhány kellemesebb példa is, elvégre nem pusztítottuk még ki magunkat, tehát kell lenni jónak is...;)
 Nem lesznek ezek olyan hosszú pontok, mint az előzőek, mivel nem szorulnak úgy magyarázatra egyik esetben sem, révén pont az a jó/lényeg, hogy vannak...;)

 Imádom, hogy nem vagyok egyedül pl. Nem mondom, hogy nem tudnám megfolytani akármelyik tesómat is időnként (igen gyakorta...! :P ), de baromira örülök, hogy vannak. Nagy segítség volt ráadásul a társaságokba való beilleszkedéseknél is mindig, hogy megtanultam már a testvéreim kapcsán alkalmazkodni, konfliktust kezelni is, példának okáért. :)

 Szintén örülök neki, hogy ismerem faterom és muterom is, bármennyi konfliktus volt/van/lesz is, sőt, élnek és virulnak, és együtt laknak, stb. Tudom, hogy ezt kevesen mondhatják el magukról, van akinek hiányzik is, van akinek nem, szerintem viszont mindegy mi van egy családon belül, ha értelmes emberkéről van szó, akkor mindenképpen pozitív, ha ilyen helyzetben nőhet fel.

 Nagyon irígy vagyok egy kedves ismerősömre, akinek azon túl, hogy tök jóban van a mai napig a családja minden tagjával, és meg is értik egymást (tudtommal...:P ), de ráadásul hatalmas trollkodás megy folyton, anélkül, hogy bárki megbántódna/megsértődne. Tudnak nem csak egymáson, de önmagukon is nevetni, mert nem csak "családot" alkotnak, hanem "baráti társaságot" is. :)

 És hogy legyen egy kis egyszerre hidegzuhany, illetve kellemes "kivétel a család hagyományos fogalma alól", jelezném, hogy manapság (én örülök neki, bár látom a komoly buktatókat is mögötte) egyre elfogadottabbá válik az, hogy csak élettársi viszonyban van két ember, esetenként gyerekük is van, és marha jól megvannak, bár távolról sem illesztehetőek bele a "csak a házasságtól számítjuk családnak" kikötésbe, amit ugye az elején leszögeztem. Azért akartam csak így a végén említést tenni erről a formáról, mert úgy érzem, hogy két ember között totálisan szügségtelen egy "hivatalos kapcsolatot" létrehozni, ha azok tényleg szeretik egymást, viszont azt a komoly buktatót is látom benne, hogy az emberek hajlamosak nem teljesen komolyan venni valamit, ha arról nincsen igazolás/hivatalos papír/bírói végzés. De leginkább minhárom... ....négy példányban, melyeket aláírt a külügy, a belügy, a bíróság, mind a két fél (jelen esetben), a Vatikán és Darth Sidius is. Szóval jahh. Ha "családot" akar valaki, akkor bármennyire is feleslegesnek kéne lenni, igenis tessenek megházasodni. Kivéve, ha időközben az emberiség mentalitása eljutott arra a szintre, hogy képesek komolyan venni ennyi móka nélkül is valamit....;) :D

 Szóval emberek, tessék komolyan venni egymást. Akár a feleséged, akár a férjed, akár a gyereked. (De ha csak egy srác/lány a sokból, amíg A családig eljutsz, akkor is.) Minden problémát meg kell beszélni, és a probléma azért áll fenn, mert legalább két fél előidézte valamivel. Szóval kéretik megtanulni alkalmazkodni is, illetve elfogadni a másikat. Sose lesz olyan, hogy "tökéletes család", de lehet rá törekedni, és az azzal jár, hogy MINDENKI enged valamiből, valószínűsíthetőleg minden téren. Van akinek ez abban fog megnyilvánulni, hogy csak hetente egy plusz tábla csokit sipákol ki a négy helyett, hogy maradjon pénz anyunak/apunak is egy-egy plusz sörre, van akinek abban, hogy 1-2 órával hamarabb megy haza a buliból, hogy ne aggódják magukat halálra a szülők a pici lányuk miatt, de lesz olyan is, akinek meg kell tanulnia elfogadni: a gyerkőc már nem 4 éves, van saját élete, meg elképzelése a dolgokról, vagy hogy nem feltétlenül rossz minden, ami új dolog a kölök részéről (pl. vizipipa/pc-s játékok). :)
 Neked nem lesz nagy törés az életedben egy kis alkalmazkodás, de a család számára hatalmas jelentőséggel bírhat. ^^